ismét itt….

Pedig nagyon úgy festett, hogy nem állok neki megint irogatni… de az egyedüllét mégiscsak erőt vett rajtam.

Ráadásul furcsa dolog történt, pontosabban nem furcsább, mint az átlagos “véletlenek” de valahogy említésre méltó. Kiderült mikor fogok meghalni.

Nem vagyok beteg, vagy ilyesmi… csak egyszerűen tudom, vannak néha ilyen dolgaim. Valószínűleg a tudatalattimmal kéne hosszabban elbeszélgetnem, ha az ilyen kis megérzéseimre pontos indoklást szeretnék találni, de azt hiszem ezt egy kicsit még kitolom.

Az emberek általában felmás érzésekkel viseltetnek a kérdéskörrel kapcsolatban. Mi a jobb tudni vagy nem? Tényleg szeretne valaki örökké élni? Mi lenne az áldás vagy átok? Valószínűleg az utóbbi, valahogy nem szoktuk logikusan végig gondolni a vágyainkat és azok következményeit…

Mondjak példát, vagy egyértelmű? …inkább mondok… visszatérő probléma filmeken és a valóságban is, hogy szeretnénk, ha valakit vissza lehetne hozni az elmúlásból. Csak egy embert, mert nekünk ő mennyire hiányzik és mennyire nem tudjuk elképzelni az életünket nélküle…. Tegyük fel egy pillanatra, hogy ezt megtehetjük, egyvalakit visszahozhatunk. Ki lenne az? Akit legutoljára elvesztettünk? Aki elsőnek távozott? Hogy lehetne választani közöttük és mivel igazolnánk váladztásunk a többiek előtt? Valószínűleg sehogy és már magába a választás dilemmájába is beleőrülhetünk…legalábbis ha komolyan vesszük, hisz nem csak a saját szeretteink között kell egyféle sorrendet felállítanunk, hanem az összes valaha élt ember között… egykori példaképek…történemi alakok….és a többi…

Visszatérve az alapgondolathoz a dátumom: 2011.06.15 és még mielőtt vki rosszra gondolna, nem holmi pénzlenyúlós program köpte ki ezt a számot. Egyszerűen minden stimmel.

Történt ugyanis, hogy bementem csak úgy random egy antikváriumba, hozzá tartozik, hogy a második kedvenc ilyen boltom ebben a városban… szétnézni. Kezembe akadt egy régebbi fotós magazin, amit meg is vettem, ugyanis ég bennem még a vág, hogy megtanuljak fényképezni. Persze ez nem olyan, amit be lehet magolni, inkább a látásmódomat igyekszem vele tágítani. Ennek a számnak a fő témája az űrben készült felvételek, azok amelyeket a Hubble teleszkóppal készítettek… és a cikk végén van egy összefoglaló, ami a következő években megfigyelhető jelenségeket írja le… és 2011.06.15.én teljes holdfogyatkozás lesz. Ez persze nem jelent semmit.. csak egy újabb színes adalék a hétköznapok információkavalkádjába… viszont valahogy mindig különös kapcsolatom volt a holddal.. ez kezd kicsit lunatic…-nak hangzani, de ez van.. amióta csak az eszemet tudom, ma éjjel féltem, mert fura zajok voltak a házban, vagy egyedül sétáltam haza az alig kivilágított úton mindig azt mondogattam magamnak, hogy addig nem érhet semmi baj, amíg látom a holdat, legalább egy kis sarlót belőle, mert ő vigyáz rám, és mindig ott van velem… és eddig nem is történt semmi, persze minden hónapban van pár este, amikor inkább otthon maradok, de ez most mellékes. Tudom hogy ez olyan “újpogány” meggyőződésnek hangzik, de mellette szól az, hogy hamarabb cselekedtem e szerint, és nyugtattam magam vele, mint ahogy egyáltalán ezt a szót idehaza kitalálták volna… vagy felfogtam volna mit jelent….

Persze ezt a tényt sok minendre vissza lehet vezetni… szeretet és figyelem hiány, állandó egyedüllét stb.. kellett vki aki ott van…mindig… és találtam is, csak éppen töb ezerkm-re van, de hát mondjuk, hogy ilyen a formám.

A másik, hogy az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat az elmúlás. Nem a divatos megölöm magam, de előtte még kihívom a mentőket módon, hanem “rendesen”. Csak nem lenni… semmi rám erőltetett felelősség, elvárások amiknek meg kell felelni, dolgok amiket meg kell tenni, semmi ilyesmi.. csak a nemlét. Amit nem tudok elképzelni.. fura hogy mégis arra vágyom, erre per pillanat semmilyen psziológiai eszmefuttatás nem jut eszembe, de a lényeg, hogy ezt szeretném.. vagy legalábbis (hisz ezek a vágyak nem logikusak) vmi ilyesmit…

Ráadásul addigra fejezem be az egyetemet, majdnem napra pontosan, és lévén nem szoktam a dolgokat félbehagyni, így ennél hamarabb semmi esetre sem lehetne…

Hogy mihez kezdek ezzel az információval? Lehet kéne nekem is csinálnom egy listát, hogy mit szeretnék addig elintézni, csinálni, megnézni vagy átélni…

No lássuk csak, szeretnék:

… egy Star Wars maratont tartani, barátokkal, amihez első körben barátokat is kéne szereznem, szóval ez a talán kategóriába megy

… megtanulni korcsolyázni.. talán a Műcsarnoknál lévő jégpályán

…elmenni Írországba, átutazni az országot keresztül-kasul és egy eldugott falu barátságos kocsmájában gaelül Guinnest kérni

…Isztambulban fényképezni

…legalább egyszer igazán szépnek érezni magam

…megtanulni milyen a boldogság,amit a filmekben és a plakátokon mutogatni, hogy az konkrétan milyen érzés

…szerelmesnek lenni, úgyhogy viszont is szeretnek és vele szerelmeskedni, ez se rajtam múlik, szóval lehet marad a szimpla testi kapcsolat vmi random emberrel

…befejezni a könyveimet

…biztosítani annak a 4 embernek a jövőjét, akikről elhiszem, hogy a maguk módján törődnek velem

…egyszer bentragadni egy könyvtárban egész éjszakára valakivel, aki ki tudja élvezni az apró pillanatokad és bolondságokat

…hogy apu egyszer azt mondja, hogy szeret, büszke rám és fontos vagyok neki (nem vagyok telhetetlen, egy is elég a háromból)

…tangózni a Légy ma gyerek-re nyilvánosan

…elmenni Prágába sörözni

ennyi

Hosszú idő telt el, még sincs új BB idézet, csak egy amolyan röptében elkapott dalfoszlány.

Miért vagyok megint itt? Egyrészt azért,mert már tudom, hogy ez az én kis titkom marad, mármint a lelkizés a gondolkodás, félhangos eszmefuttatások.

Másrészt, mert be kell látnom, hogy kell. Hogy azt érezzem valaki figyel rám, és a szavaim nem vesznek el… lehet, hogy ezt később nem fogom annyira élvezni, mármint azt, hogy nem vesztek el… de az érdeklődés teljes hiánya talán még ettől is megóv.

Hol is kezdjem tehát? Természetesen megint lefelé csúszok a nagy sötét, kilátástalan valamibe, ami bennem lakozik, és barátok nélkül hozzád fordulok, kedves naplóm, olvasóm, szövetségesem, ráérő és unatkozó névtelen ismerősöm.

Mi ennek az oka? Hogy nem találom magam, hogy ki is lennék én. Nem látom mondjuk az értelmét sem, hoyg keressem. De eddig valahogy volt ami tartson. Tanultam, hogy kapjak ösztöndíjat, mosolyogtam, hogy békén hagyjanak, nőiességgel próbálkoztam, hogy lássam magam. De valahogy egyik sem jött össze, ostobának és elhagyatottnak érzem magam, és ami a legrosszabb benne, hogy  a mosoly még mindig ott játszik az arcom, pedig már inkább engem nevet ki. Nem tudom, hogy kell eltüntetni, nem találom azt az izmot amely segíthetne… és csak ezt látják.. ha most tételezzük fel meghalnék, úgy tennének a koporsómba, hogy az a mosoly,  a “minden rendben és veled?, jól vagyok” fajta levakarhatatlanul ott maradna, mint egy billog, valamilyen bélyege annak, hogyan éltem. És bár nem akarom, nem tehetek ellene semmit. Egyszerűen nem tudom, hogy kell. Hogy kell a maszk helyett magam mutatni? Hogy látva lássanak??? vagy ami talán fontosabb, megéri?

De nem ezért ragadtam klaviatúrát ma este, hanem mert… nem is tudom, valahogy üres vagyok. Tudom, tudom az ürességről nem lehet ennyit írni, de azt már gimiben megtanultam, hogy a semmiről is lehet 3 oldalas fogalmazást írni, ha ez a feladat. Hisz a semmi valaminek a hiánya, tehát itt meg lehet ragadni, elkapni a grabancát és addig csűrni, csavarni, amíg meg nincs a 3 oldal, vagy kicsit több, a biztonság kedvéért.

De most nincs kiadott kvóta, és nem hiszem, hogy a hiányzó dolgok felsorolása segítene. Vagy talán mégis? Lehet, ha rendszerezném a dolgaimat, az előre vinne, bárhol legyen is az…

Szóval hiányzik….. a barátság, pontosabban az, hogy ha szeretnék valamit tenni, legyen mellettem valaki, aki belemegy a délutáni csatangolásokba, antikvártúrákba, kultúrkeddekbe és esztelen bulikba, hogy ha mennem kell, mindegy hová, akkor jön, és támogat, sőt bujtogat, és bátorít, hogy ezt kell tennem, hisz fiatal vagyok, most kéne élnem év végre levetnem azt a  rengeteg felelősséget,amit születésem óta rám pakoltak, mintha nem is gyerekként jelentem volna meg ebben a színdarabban, hanem mintegy miniatűr felnőtt. Mindent úgy mint a nagyok, csak jobban, okosabban. Mert nekem ezt kell tennem, döntéseket hozni, problémákat megoldani, lelkisegélyt tartani, és mérlegelni na meg persze ott lenni. Hogy hol? azt én se tudom igazából, csak ott, ahol kellek, ahol valaki valamit nagyon elcseszett és nem hajlandó egyedül megoldani. Ott, ahol most nyilván nem vagyok, és ezért jelent ez némi lélegzetvételt, még ha olykor akadozót is. Ha már barát, akkor a szerelem is, vagy hogy egyáltalán a fájdalmon a szorongáson és olykor a félelmen kívül érezzek. Valamit, bármit… örömöt, melegséget, minden olyan érzelmet, amelyet nagy költők és írók százai cizelláltak oldalakon keresztül. Melyeket be tudok tanulni, meg tudok érteni, de nem tudok érezni. Ez is hiányzik… aztán, ……que más?……. az elismertség, hogy is mondják ezt, ecsistenciális kérdésekben felém tanúsított bánásmód. Azaz vegyék már észre, hogy vagyok, lássanak és ne csak akkor ha kell valami, vagy már az utóbbi időben akkor sem. Ne kelljen nekem bocsánatot kérni, mert valami drága ember a bolt ajtóban nekem jün, mert nem veszi észre, hogy éppen kijövök, hogy köszönjenek azok, akikért egyszer mindent megtettem volna, mert hisz barátok vagyunk, vagy nem? Hogy néha ha csak ritkán is de megdícsérjenek, vagy tiszta szívvel megköszönjenek valamit. Hogy ne mindig nekem kelljen alkalmazkodnom, hogy valaki engem is figyelembe vegyen és én is számítsak…

Azt hiszem egyelőre ennyi a kívánságlistám… ha egy közepes filmben volnánk most mindenki könnyekig hatódna, és hevesen bólogatna, hoyg ez semmi és megérdemli, ezeket mindenki megérdemli…

de ez nem egy film… hanem. színház, darab? történet. És én még nem találtam ki, hogy a történetemet mi zárhatná boldog befejezésként…

mert sajnos már a halál sem a régi

Mit írjak még? Utálok az életemen sajnálkozni. Hiába várom az Angelemet, ha még Spikeot sem érdeklem… azt hiszem sok a multikulti utalás….

A lényeg egyedül vagyok… és már nem akarok így maradni.

Választások:

1, Sürgősen szerelembe esek, amit a változatosság kedvéért viszonoznak is, és kapok egy esélyt a nyugalomra, boldogságra talán… de ahhoz erősnek kell lennem.

2, Megoldom, ahogy már pár éve szeretném… de azzal csak bántok másokat. 3 embert, akiket sose szeretnék bántani… pedig az a súlytalanság annyira hívogat… fájdalom mentesség, minden mentesség…

3, Vagy,… mindig van harmadik válasz, azt tudom, de itt… ajánl valamit a nem létező olvasóm, aki a sok gondolatömlengésen túljutott???

Én. Azt hiszem. Remélem…

Mit szeretne a kicsi szív, hogy még dobbanjon? Igaz barátokat és szerelmet, azt a végtelen fajtát….hogy semmink sincs csak te meg én, de ez pont az ami kell. És együtt szeretjük és gyötörjük egymást, mert mint régi tanárom mondta szerelmünkben magunkat keressük….

A többitől meg csak békességet

Tánc… Valami olyan dolog,a mi sose ment…

Nincs rá racionális magyarázat, miért nem tudok táncolni. Próbáltam,még táncórákra isjártam, de finoman szólva kiríttam onnan. Nem megy…

Mint az emberi kapcsoaltok… azok sem nekem valók…

A könyvek és a gépek annál inkább. A számítógépek logikára épülnek, és azt meg lehet érteni, követni, ellenőrizni. Az jó, megnyugtató.

A könyvek pedig… attól függ milyenek.

Hamilton és Rice könyvei valamilyen módon az enyémek….. Együtt lélegzek velük… Talán mert túlontúl bele tudom magam élni egy-egy szereplő helyzetébe… Te ki lennél? Nathaniel vagy Jean-Cloud, Lestat vagy Claudia?

Nehéz kérdés, de mindükk helyében tudnék élni, csak a sajátomat ne kelljen… Izgalmas csábítások minden világok éjszakáiba…

Sőt… Kundera… csak, hogy ne legyen súllya.

És ha te is ebben a fantázia világban élsz, hogy bárki helyett át tudnád venni a szerepet. mert te senki vagy, és  a karakter uralkodik, akkor legyen… Az élet máshol van… olvass és láss

Mi a legősibb láng????

Na, a szeretett? Szerintem statisztikailag sokan mondanák ezt… A vágy… valószínűbb….

“Késő lesz sírni, ha eltűntem….” Hú, de igaz…

Visszatérve, a vágyhoz csatlakozom én is. Méghozzá a biztonság vágyához, amit a legtöbben a “kapcsolatukkal” próbálnak elérni. Most szólok, hogy nem működik.

Ők is elhagynak, és maradsz egyedül. A pasik dögök, de valamilyen ősi láng mégis vonz hozzájuk… Összeszámoltam eddig 8 pasi tetszett igazán, mondjuk vágytam rájuk. És egyikkel sem jött össz.

Miért? Valószínűleg mert ők is az optimális fizikai megjelenést keresik, ami tuti, hogy nem én vagyok, sőt valószínűleg egyik lány sem… de ők még mindig reménykednek…

Pedig én tényleg szerettem… nem mindüket, de volt akit igen, és mégis elfordultak tőlem. Nem hallgattak meg. Talán még az sem érdekelte őket, hogy lenne-e mit hallgatni….

Valahogy kiskorom óta azt hittem, ha az embernek barátja van (boyfriend) akkor minden más. Nem lehet béna, hisz barátja van, nem lehet magányos, hisz barátja van, nem lehet másoknak kiszolgáltatva, mert barátja van…

de ez nem így működik, ők sem segítenek, csak kihasználnak…

legalábbis ahogy látom.

Az igazat megvallva sose volt még barátom. Valamikor az oviban próbálkoztam vele, meg előtte is talán… Van két képem,a mi azt bizonyítja, hogy akkor összejött. 2X. De nem emlékszem rá, mert kicsi voltam. Azóta viszont senki. Ami szomorú, ha belegondolok, elvileg még 3 kéne, hogy az átlaghoz csatlakozzak, De már első osztályban sem érdekeltem a fiúkat…

Az igazat megvallva ők se engem…. nem mintha a lányok igen, csak egyszerűen nem bíztam bennük. Lehet, hogy sok filmet láttam a bunkó pasikról, vagy féltem, hogy túlságosan fogok függeni valakitől…. inkább az utóbbi… és sose mertem átadni magam a pillanatnak…

A vágynak, hogy én is tartozzam valahova…

Vagy inkább az ősi lángnak, hogy tartozzam valakihez, és keféljek egy jót….

Megvan mindenkinek az amerikai klisé, a családról? A gyerekek vidáman játszadoznak, élcelődnek egymással, miközben a mama vacsorát főz, és együtt várják haza a papát a munkából?

Na ez az ami nekem sose jött össze.Mondjuk nem csak ez. De annyira jó volt látni… dady’s little girl… sose voltam az. Szerintem az apám 18 éves koromig tudomást sem vett rólam. Na jó, talán egyszer, amikor azt mondta, hogy kövér vagyok, és sürgősen le kéne fogynom, mert így nem jönnek majd az udvarlók. Más se kell egy kamasz lány egójának….

Pedig én mindent megtettem, hogy emberszámba vegyen. Hogy feltűnjön neki, én is létezem.

A bátyám volt nála mindig az első. Ő fiú, ráadásul az ő szakmáját tanulta, abban is dolgozik. Ez elég is volt hozzá, hogy úgy kezeljen, mint egy idegent… sose volt jó,amit csináltam… emlékszem, hogy 14 éves koromban hívott először a nevemen… a ballagási ebédemen. Aztán még egy snitt az érettségiig. Közben viseljem el, hogy kámfort játszik minden vasárnap, mert neki dolgoznia kell… máshol, egy másik városban, egy másik országban.

Azt hiszem, tényleg csak egy hajszálon múlt, hogy ne legyek egy “hugh slut”. (Sose fogom megérteni, miért jutnak eszembe néha angolul a kifejezések, bocsi)

No de, minden kislánynak ott van még az anyukája.. Nekem is volt, bár ne lett volna………

Finoman szólva is pszichiátriai eset. Lassan a család többi része is kezd erre rájönni, de mit érek vele? 2 éve nem lakom otthon,nekem már mindegy. Az én gyerekkoromat akkor is tönkretette.

A közismert elmélet róla most az, hogy depressziós, mániákus depresszió, külső szemlélő szerint. Mit érek vele? 18 évig nekem kellett minden felügyelet nélküli kihágását elviselnem… Emlékszem óvodás voltam, amikor talán nem is először nemet mondtam valamelyik parancsára. Erre felhívta a nagyszüleimet, akik az egyetlen, igazi mentsvárat jelentették és azt mondta nekik, hogy én vagyok az ördög. nem csak így egyszerűen, ki is fejtette, majd 20 percig… Aztán odajött hozzám könnyes szemekkel, hogy nem úgy gondolta…. csak rossz napja van….. de mamáéknál sose pontosított.

18 évig viseltem a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a lekicsinylést, szidalmazást…. És még mindig képes vigyorogva elém állni és megkérdezni mit kérek ebédre…

Ezt minek, hívják? A mániákus depresszió szerintem erre kevés. Erre és a hangulatingadozására. Mármint, volt olyan, hogy 2 perc alatt egy teljesen más személyiség lett. Másként beszélt, másokat mondott… Aztán jött megint valami ami nem tetszett neki, és megint ünöltött. És letépte a függönyöket, vagy öngyilkossággal fenyegetőzött….

Vagy csak abban lelte kedvét, ha már állása sem volt, hogy engem bántson… Ha hazamentem a suliból és jó kedvem volt, akkor biztos, hogy elrontotta, és megalázott valamivel, ha rossz kedvem volt, akkor tudta, hova kell szúrni, hogy még jobban fájjon.

És még egyesek csodálkoznak azon, hogy milyen jó póker arcom van….

Barátság. Ez az, amit szerintem fontos. Annak kell lennie. “A barátait megválogathatja az ember, de a családját nem”. Ezért szeretjük jobban a barátainkat, néha legalábbis, mint a családunkat. Mert őket, mi választottuk, Mert ők elfogadnak minet, annak, amik vagyunk. A család nem ilyen. Ők mindig a szépet vagy a rosszat igyekeznek benned látni. De sose téged.

Pedig az lenne a fontos. Mert,akkor tudnának, vagy legalábbis segítenének megfelelni arra a kérdésre, hogy ki is vagy.

Na ez nem így működik. Hidd el nekem. Nekem is voltak, lehet hogy vannak is barátaim, de nem törődnek velem. És kivétel nélkül mindben csalódtam már. Mindben. Ha a csecsemők tunának olvasni, ezt az egy sort a figyelmükbe ajánlanám.: Ne bízz meg senkiben, mert úgyis csalódsz benne.

De mégis megtesszük újra, és újra. Nem lesz jobb, vagy kevésbé fájdalmas, egész egyszerűen szükségünk van rá, és már elfogadtuk az árat.

Ha barátok sincsenek akkor mi marad? Azt én se tudom, még mindig küzdöm velük.

Pedig bántottak, vagy elfelejtette. Ami rosszabb. De ha találkozunk, még mindig mosolyt erőltetek az arcomra, és bájcsevegek… pedig ha ismernének, mint az igazi barátok, tudnák, hogy az nem az én műfajom.

Hm… Nem is tudom melyikről meséljek, arról, amelyik még azt is 3 hónapos késéssel mesélte el, hogy életében elösször lefeküdt a barátjával, vagy arról, aki nem hívott 6 éve, pedig elvileg mindent megbeszéltünk, amit csak el lehet képzelni vagy arról amelyik nap, mint nap belemosolyog a szemedbe, pedig tudod,hogy úton útfélen kibeszéli a titkaidat. Azokat legalábbis,a miket eddig rábíztál.

Egyik sem szép, de ez jutott, és ha még ők sem lennének? Olvastam valahol, hogy embernek napi 15 érintésre van szüksége, hogy..jól, vagy biztonságban érezze magát. Ami igazából megmaradt az az, hogy embernek érezze magát. Amióta olvastam ezt a felmérést -pár éve- még sose volt meg a 15, pedig néha számolom….

Lehet, hogy nem a barátaimtól kéne várnom???

Első poszt.

Itt kéne, hogy eldöljön miről fog szólni az egész. Hogy érdemes-e tovább olvasni… Valószínűleg nem. A való világban sem lenne érdemes ezeket a történeteket végighallgatni, így meg talán még annyira sem. Hacsak… hacsak azért nem,mert senki nem fogja megtudni. Mármint, hogy elolvasod. Hogy az miért lesz jó neked? Valószínűleg semmiért. Csak fölösleges időpazarlás

…. vagy…

Vagy talán te is azok közé tartozol, akikre nem érvényesek a statisztikák. A valószínűleg az emberek többségére valószínűsít. Ha te a többség vagy, rád itt nincs szükség. Ha viszont nem, akkor hozzád is szólok. Aki egyedül érzi magát a tömegben. Akinek a közkedvelt slágerek nem mondanak semmit, aki magában próbál boldog lenni, vagy akár csak megmaradni, amikor a világ kiközösíti.

Ez fura. A világot elvileg mi alkotjuk. Mármint mi és a többi ember akik nem mi vagyunk, és mégis nem tartozunk bele. Lehet, hogy magunkat se fogadjuk el? Ami engem illet tuti, hogy nem. Ezt majd te is meg érted. Egyszerűen nem lehet elfogadni ami vagyok, aki vagyok.

Miért? Mert nem vagyok olyan mint mások. Nem csak a popularista értelemben. Hogy mindenki egyéni meg ilyen vackok. Én más vagyok.  Nem vagyok “meleg” vagy ilyesmi. Mondjuk “hideg” sem. Csak vagyok. Hiszek dolgokban, amiket mások nem értenek. Mondjuk, hogy az nem baj, ha valaki más, pont attól vagyunk emberek, hogy mindenki más. Ez a jó bennünk. Nem a beszédkészség, azzal csak ártunk magunknak is, másoknak is. Hanem, hogy mások vagyunk. Én például imádom Tim Burton filmjeit, az elvileg legjobb barátnőm talán ha kettőt látott belőlük. Mások vagyunk, és? Vannak színesbőrű ismerőseim, és? Vannak “meleg” barátaim, ÉS? Nehogy már hagyjuk, hogy valamelyik propaganda belénk súlykolja, hogy ezek a dolgok alapján kell megkülönböztetni az embereket… Erre mindig voltak kísérletek. Nő és férfi… a nőnek bűnös gondolatai vannak, vessük mágiára. Vagy, hogy kezdjem korábbról, patricius vs plebeljus. Nyomjuk el őket, amíg van rá lehetőség. Keresztény vagy nem? Igázzuk le! Katolikus vagy Evangélikus, átkozzuk ki… Fekete vagy fehér, taszítsuk rabszolgasorsba… és folytathatnám. Tele van a történelem ilyen példákkal és mi még mindig bedőlünk neki. Nem kéne. Egyszer el kéne jutnunk arra a pontra, hogy azért tanulunk, hogy tegyünk az ilyenek ellen.

De nem erről akartam beszélni. Csak úgy jött, egy ötlet, amit először nem is veszel komolyan, majd minden mást elnyom a fejedben. Most is ez történt.

Vannak még ilyen eszmefuttatásaim, ha valakit érdekel…

Ha valakit érdekel. Igen, azt hiszem ez a kulcs mondat, mondattöredék, szókapcsolat, ami köré ez a blod eredetileg épülni akart.

Mert általában nincs akit érdekeljen. Vagy bizonyos személyeknek nem lehet elmodani azt, ami másokat viszont nem érdekel… kicsit komplikát, de remélem tudtok követni.

Üdvözlünk új bloglog blogodban